El Bulli - ami Catalonia partjánál, Barcelona külvárosában helyezkedik el - hagyományos francia étteremként volt ismert. Amikor Adriá csatlakozott a csapathoz, az étterem vezérigazgatója, Juli Soler arra kényszerítette Adriá-t, hogy utazzon el abból a célból, hogy új és friss konyhai ötleteket sajátítson el. Adriá nemsokára neki kezdett útjának és a legjobb francia éttermekbe látogatott el különböző technikákat tanulni kiváló konyhai mesterektől.

Párhuzamosan Adriá kísérletező filozófiája mellett, engedelmesen bezárta El Bulli-t minden évben hat hónapra, hogy külföldre utazzon új inspirációkat és ötleteket keresve, amik bámulatba ejtik a vendégeit. És ámulatba is estek. Adriá, akit a „Konyhák Salvador Dalijának” hívtak, világszerte az egyik legkreatívabb és legtalálékonyabb konyhai géniusznak kiáltották ki.

Adriá koktéljai egyaránt találékonyak és mókásak. A rum és tárkony koktélját jégkocka formában tálalja, a piña colada-ját pedig elfogyaszthatjuk egy kanál hab, kocsonya vagy sörbet formájában is, melyek Adriá szerkezeti elméletére támaszkodnak, ami oly híressé tette. A férfi a szerkezetek, habok, és levegő mögött folytatja a ragyogását, ezúttal a gyors ételek körében. De a nagyszerű ételek gyors tálalása csak az egyik része a dolognak, Adriá célja, hogy egészségesebb gyorsételeket szolgáljon fel az egyre erősödő európai közönségnek.

„A nevelés fontos.” – mondja Adriá. „El kell mondanunk a fiatal embereknek, hogy az egészség fontos. Nagyszerű séfek teszik ezt – befolyásolva a fiatalságot.”
A Fast Good (Adriá gyorsétterme) egy éve nyílt és az elfogadás jelei mutatkoznak a spanyol közvéleményben. Ezután, a Fast Good Dél-Amerikába ment és végül is észak fel fog tartani, talán a te lakhelyed felé is.

Áprilisban dördül el a startpisztoly, ekkor nyitja meg újra kapuit a tengerparti hacienda-étterem. Ettől kezdve a vendégek úgy zarándokolnak a katalóniai  Rosesnél fekvő tengerparti tanyára, mint egy világraszóló  gasztronómiai vernisszázsra.

A vad szél szülöttei
Be kell vallanunk, már ahhoz is kell némi szívósság, hogy az ember megtalálja a helyet. A francia határtól Barcelona felé vezető főútról Figueres előtt le kell térni Roses irányába. Roses kellemes tengerparti üdülőhely, belvárosában sok kis szűk utcával, pálmás tengerparti sétánnyal, a sétány fölé magasodó dombokkal. Itt meg kell keresni az El Bulli felé vezető eldugott, városszéli kis utat, amit csak a legutóbbi időkben betonoztak le. Innen még vagy 7-8 kilométeren át kanyargunk a Costa Brava ki-beszögellésein, hegynek föl, hegynek le. A tengeri naplemente lélegzetelállító – csakúgy, mint a látogatásunk tiszteletére feltámadó szélvihar, ami időnként azt az érzetet kelti, hogy autóstól fogunk elrepülni. A helyiek büszkén mondják, hogy ettől a vad széltől, a tramuntánától olyan bolondosak a katalánok, ettől van ilyen sok bolond zsenijük. Ilyennek tekintik természetesen a közelben született Salvador Dalít is, akinek szülőhelyén, Figueresban majdnem olyan nehéz bejutni a Dalí-múzeumba, mint Adriához az El Bulliba. Végre leereszkedünk a parányi öbölhöz, ahol a mediterrán növények közül alig látszik ki a hófehér hacienda.

– Csak semmi polémia! – tartja fel védekezőn a kezét a séf, mikor megkérdezzünk, mi a véleménye a New York Times-ban nemrégiben megjelent cikkről. A lap azt írta, hogy Barcelona sokkal izgalmasabb, mint Párizs, a francia csúcskonyha ugyanis kifulladt, elüzletiesedett, így ma már Spanyolország a konyhaművészet új központja. Ez az újságírók dolga – vélekedik a főszakács -, minden „csillagos” vendéglőbe elképzelhetetlenül sok energiát kell fektetni. Nagy igazságtalanság lenne ilyenformán rangsorolni őket.

Az El Bulli minden évben számos új ételt prezentál, a régieket is folyamatosan átalakítja. A tervezés időszakában minden új recept és technológia szigorúan titkos, később azonban minden tudás és találmány a szakma rendelkezésére áll. Adria nem titkolózik. Fölösleges is lenne, hisz mindig valami újat talál ki. Kérdés, hogy meddig lehet folyamatosan megújulni. Nem késik sokáig a válasz sem: „Kérem, ez az én filozófiám. Sose másolj! Még magadat se!” Azt azért beismeri, hogy valószínűleg nem lehet örökké folytatni ezt az őrületet.

Ezzel nyilván a 240 ezer művészi kivitelű adagra céloz, ami mellett naponta akár több interjút is ad, ezenkívül egy szálloda társtulajdonosa, partiszolgálatot működtet, fantasztikus könyveket ad ki. Folyamatosan jelennek meg az életművét bemutató kötetek, s közben az elfoglalt háziasszonyoknak is írt szakácskönyvet. Sziporkázik az ötletektől, de ezek a receptek könnyen elkészíthetők házilag is.

A legfontosabb az egyszerűség! – böki a levegőbe az ujját. Simplicité! – ismétli meg nyomatékosan, mert franciául igyekszünk beszélni -, erre törekszem a konyhámban én is. Egyszerűnek lenni a világon a legnehezebb.

Két-három évig még feltétlenül folytatom. Hogy azután mi lesz? Talán kidobom az asztalokat, csak egyet tartok meg. Attól kezdve csak egy asztalnak főzök – mosolyog -, elnevezem Ferran műhelyének. Ferran’s Atelier. És ki foglalhat majd helyet ennél az egy asztalnál? - merül fel a kérdés. Hát… majd kisorsoljuk – neveti el magát.

Ropogósra sült nyúlfül
A megújulás egyik módszere az, hogy Adrià alkotóelemeire „szed szét” egy klasszikus ételt (művészeti szakkifejezéssel élve ez a dekonstrukció), majd ezeket teljesen új felfogásban, esetleg új halmazállapotban rakja össze. Itt van például a spanyolok hideg nyári zöldséglevese, a gazpacho, ami eredetileg pürésített paradicsom, paprika és uborka keveréke vízzel. Ezt ízesítik olívaolajjal és zúzott fokhagymával, majd mandulával és kenyérrel sűrítik. Nos, az El Bulliban előfordul, hogy a gazpachót nyalókás jégkrém formájában tálalják, más szezonban pedig rák páncéljából főtt, tengerízű sűrítménnyel engedik fel a zöldségeket, és habos kecsketej-fagylalttal adják az asztalra.